Monológ Dorcihoz...

Én sem értem.
Minden nap, amikor egyedül alszom, otthon, teljesen egyedül,na akkor nagyon fáj...nagyon...

Mert nagyon sokan, akik körülöttünk élnek, úgy gondolják, hogy megtehetik. Mert ők a valakik, akiket szeretünk, vagy nem szeretünk, de hatalmuk van felettünk..és MEGTESZIK.
Belénkrúgnak, hiába bánod meg.
Belénkrúgnak, és közben észre sem veszik, hogy szenvedsz.
Belénkrúgnak, nem egyszer és nem kétszer.
És közben nem látják, hogy te végigbőgted az éjszakát, hogy nem tudsz aludni, mert fáj, minden fáj, mert nincs ott, és mert nem ismer igazán...és mindenkinek megbocsát, csak neked nem, és mindenkivel szívesebben van, csak veled nem, és mindenki többet ér nálad, mindenki...

És te csinálod tovább, mert kell, mert mindenki elvárja tőled, mert ez a dolgod, hogy sose sírj, hogy mindig mosolyogj mindenkire, hogy ebből senki ne vegyen észre semmit...és elkészüljön minden...a szakdolgozat, a tanításaid, a támaterved, a vizsgák, a zárótanítás, az államvizsga...mert az a "legfontosabb"...

De neked nem az a legfontosabb...és ezt csak az a két-három ember tudja, aki IGAZ barátod, akiknek a vállán kisírhatod magad és akik veled sírnak, mert tudják, hogy rossz, és nem tudnak segíteni...mert ők az igazi barátok, és és senki más...és ha ők nem lennének, már te sem lennél...

Mert annyira fáj, hogy megszakad a szíved, és fehér habbá válsz....:((((((


"Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul. "

/Vas István – A hang/

By: Mesecica,aki fehér habbá vált