Tudom, ezer éve írtam, és megint annyi fog eltelni, mire lesz egy kis szusszanásnyi időm, hogy a gondolataimhoz jussak.
Bár ezen a héten volt szerencsém hozzájuk bőven, mivel begyulladt mindkét fülem és semmit sem hallottam, csak a gondolatokat...Hozzá kell tennem még azt is, hogy most sem hallok túl sokat...talán ezért is jutott eszembe a kis naplóm...
Elég veszélyes dolog, hogyha valaki egy hétig folyamatosan önmagával van összezárva. Nem tud kommunikálni másokkal csak olyan elcseszett módon, hogy szájról olvas. Semmit nem tudsz megbeszélni senkivel, felületes az egész. Az nem jó, főleg nem nekem, aki viszont imád beszélgetni. Pokol volt ez a hét. Fájt is nagyon a fülem, a gondolataim meg egy pillanatra sem hagytak nekem nyugtot. Mégis nagyon egyedül voltam.
Egyik pillanatban még ki akarok rohanni a világból (ami azt jelenti, hogy Magyarországról), mennék Londonba Encsihez. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy akkor rendben menne minden, nem fájna semmi, nem lenne baj, mert vigyáznánk egymásra. A következő pillanatban meg már azon kesergek, hogy akkor el kell mennem...nem tudom, hogy mi köt ide...illetve de...néha úgy érzem, hogy nem bírom már...ezen a héten elég sokszor volt "néha".
Egyszerűen nem jó és kész. Borzalmas dolog, hogy nem tudod, hogy kire számíthatsz vagy kire nem. Mikor léped át azt a határt, amikor már ciki kérned. Életemben két embertől kértem szorongás nélkül bármikor bármit, mert tudtam, hogy soha nem gondolják majd azt rólam, hogy ki akarom használni őket. Összekötött velük a feltétlen szeretet. Ebből mára egy ember maradt, aki tőlem nagyon messze él, és félek, hogy soha többé nem jön haza Magyarországra.
Nem bírom elviselni a béklyókat, amikor megmondják, hogy mit csinálj, mit gondolj, mit érezz, hogyan vedd a levegőt...ezért élek egyedül...na jó, ez nem teljesen igaz, de részben ezért, és élvezem, komolyan, nagyon élvezem, hogy senki nem dirigál, hogy van saját kis zugom, ahol elbújhatok, és van hova hívnom a barátaimat, akik nagyon sokat segítenek nekem.
De néha nem jó...amikor beteg vagy és nem tudsz annyi időre felkelni, hogy készíts magadnak valami kaját, amikor annyira rossz, hogy fájdalmat jelent lehajolnod a kiskutyádhoz, hogy megsimogasd, pedig egész nap erre vár. Szinte fizikailag vagyok képtelen kimondani azt, hogy "segíts". 25 éves leszek. 18 és fél éves koromban döntöttem el, hogy magamon kell segítenem, mert senki sem fog. Mindenki csak ígérget, de nem látom az eredményét. Aztán egy darabig volt támaszom, majd az sem lett. A tanulság, hogy egyedül kell boldogulnom, csak az olyan nehéz. Hisztizni nagyon sokszor könnyebb. Mert sokszor nem kéne nagyobb segítség, csak valakinek sírni, vagy csak annyi, hogy megsimogassák az arcodat és rád mosolyogjanak, vagy hogy ne 5 nap után tűnjön fel, hogy valahol NEM VAGY OTT.
Szóval olyan sokszor sok az élet...és olyan sokszor kevés. nem tudom, hogy mit kezdjek vele, repül ki a kezemből, mintha költeném, mint a pénzemet. Máskor annyi tervem van, hogy ahhoz legalább 300 évet kéne élnem. Tékozlok, de lehet, hogy feleslegesen tartogatok éveket...sok mindent szeretnék...de komolyan, most elegem van a taposómalomból, amiben élek...
Ezek a gondolatok nagyon mélyen vannak. Egy éve még egyáltalán nem találkoztam velük. Aztán egyszer csak beköszöntek. Nagyon ritkán jöttek. Aztán megint visszajöttek. Félelmetes, de most egész héten nálam vendégeskedtek. nem tudom kidobni őket, mert bennem laknak, nem tudom elnyomni őket, mert csak őket hallom ezen a héten, semmi mást. Talán jövő héten már jobb lesz...Lesz megint egy mosolygós Dudika. Ebben az évben a kettőszázharmincötödik. Aki majd mindig mosolyog meg nevet, beszélget, őrül, masszíroz, kedves... és pótolható.
Így végigolvasva rossz, hogy ez nem egy jól megírt regény kis részlete, hanem a valóság.
Még rosszabb, hogy ismerem a lányt, akiről szól...
by: Dudláj
Bár ezen a héten volt szerencsém hozzájuk bőven, mivel begyulladt mindkét fülem és semmit sem hallottam, csak a gondolatokat...Hozzá kell tennem még azt is, hogy most sem hallok túl sokat...talán ezért is jutott eszembe a kis naplóm...
Elég veszélyes dolog, hogyha valaki egy hétig folyamatosan önmagával van összezárva. Nem tud kommunikálni másokkal csak olyan elcseszett módon, hogy szájról olvas. Semmit nem tudsz megbeszélni senkivel, felületes az egész. Az nem jó, főleg nem nekem, aki viszont imád beszélgetni. Pokol volt ez a hét. Fájt is nagyon a fülem, a gondolataim meg egy pillanatra sem hagytak nekem nyugtot. Mégis nagyon egyedül voltam.
Egyik pillanatban még ki akarok rohanni a világból (ami azt jelenti, hogy Magyarországról), mennék Londonba Encsihez. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy akkor rendben menne minden, nem fájna semmi, nem lenne baj, mert vigyáznánk egymásra. A következő pillanatban meg már azon kesergek, hogy akkor el kell mennem...nem tudom, hogy mi köt ide...illetve de...néha úgy érzem, hogy nem bírom már...ezen a héten elég sokszor volt "néha".
Egyszerűen nem jó és kész. Borzalmas dolog, hogy nem tudod, hogy kire számíthatsz vagy kire nem. Mikor léped át azt a határt, amikor már ciki kérned. Életemben két embertől kértem szorongás nélkül bármikor bármit, mert tudtam, hogy soha nem gondolják majd azt rólam, hogy ki akarom használni őket. Összekötött velük a feltétlen szeretet. Ebből mára egy ember maradt, aki tőlem nagyon messze él, és félek, hogy soha többé nem jön haza Magyarországra.
Nem bírom elviselni a béklyókat, amikor megmondják, hogy mit csinálj, mit gondolj, mit érezz, hogyan vedd a levegőt...ezért élek egyedül...na jó, ez nem teljesen igaz, de részben ezért, és élvezem, komolyan, nagyon élvezem, hogy senki nem dirigál, hogy van saját kis zugom, ahol elbújhatok, és van hova hívnom a barátaimat, akik nagyon sokat segítenek nekem.
De néha nem jó...amikor beteg vagy és nem tudsz annyi időre felkelni, hogy készíts magadnak valami kaját, amikor annyira rossz, hogy fájdalmat jelent lehajolnod a kiskutyádhoz, hogy megsimogasd, pedig egész nap erre vár. Szinte fizikailag vagyok képtelen kimondani azt, hogy "segíts". 25 éves leszek. 18 és fél éves koromban döntöttem el, hogy magamon kell segítenem, mert senki sem fog. Mindenki csak ígérget, de nem látom az eredményét. Aztán egy darabig volt támaszom, majd az sem lett. A tanulság, hogy egyedül kell boldogulnom, csak az olyan nehéz. Hisztizni nagyon sokszor könnyebb. Mert sokszor nem kéne nagyobb segítség, csak valakinek sírni, vagy csak annyi, hogy megsimogassák az arcodat és rád mosolyogjanak, vagy hogy ne 5 nap után tűnjön fel, hogy valahol NEM VAGY OTT.
Szóval olyan sokszor sok az élet...és olyan sokszor kevés. nem tudom, hogy mit kezdjek vele, repül ki a kezemből, mintha költeném, mint a pénzemet. Máskor annyi tervem van, hogy ahhoz legalább 300 évet kéne élnem. Tékozlok, de lehet, hogy feleslegesen tartogatok éveket...sok mindent szeretnék...de komolyan, most elegem van a taposómalomból, amiben élek...
Ezek a gondolatok nagyon mélyen vannak. Egy éve még egyáltalán nem találkoztam velük. Aztán egyszer csak beköszöntek. Nagyon ritkán jöttek. Aztán megint visszajöttek. Félelmetes, de most egész héten nálam vendégeskedtek. nem tudom kidobni őket, mert bennem laknak, nem tudom elnyomni őket, mert csak őket hallom ezen a héten, semmi mást. Talán jövő héten már jobb lesz...Lesz megint egy mosolygós Dudika. Ebben az évben a kettőszázharmincötödik. Aki majd mindig mosolyog meg nevet, beszélget, őrül, masszíroz, kedves... és pótolható.
Így végigolvasva rossz, hogy ez nem egy jól megírt regény kis részlete, hanem a valóság.
Még rosszabb, hogy ismerem a lányt, akiről szól...
by: Dudláj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése