Nyálas, de szeretlek...

Ma reggel, ma délelőtt csak gondolkozom...és közben mosolygok...Elhiszem, de közben csak mosolygok...Hiszen én ezt akartam...azt akartam, hogy szeressen engem nagyon...és most megkaptam...és alig hiszem el...és minden egyes pillanatban könnyek gyűlnek a szemembe...az örömtől...a megkönnyebbüléstől...a szerelemtől... És bárhová megyek majd, fogom a kezét, és kihúzom magam, hogy igen, ő a barátom, ő az, akit szeretek, és majd jó lesz mindenkire mosolyogni, úgy igazán, örömből, mert összetartozunk, és ezt mindenki látni fogja... Ma reggel még nem kelt fel a nap, viszont a fénye visszatükröződött a Holdban...gyönyörű volt... Találtam egy szösszenetet a Holdról...érdekes...és talán nem véletlen. Szerintem illik majd ide.

A Hold színe

Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett..

(Alkayoni Papadaki)