Olykor nagyon nehéz megfogalmazni az érzéseket. Nehéz eldönteni, hogy mit is érzünk valójában, vagy érezzük-e azt, amiről azt hisszük, hogy még mindig érezzük.
Az egyik pillanatban még fülig érő szájjal, a másikban pedig már könnyet visszapislogva rejteni el... mindent...
Egyszer azt akarni, hogy igenis, legyek már fontos, legyek már valaki, hívjanak fel azonnal, kérdezzék meg, hogy vagyok, mikor vagyok, miért vagyok...
Aztán meg azt akarni, hogy semmit se akarjanak tőlem, csak hagyjanak békén, ne is szóljanak hozzám többet, ne tegyenek fel ostoba kérdéseket, ne kelljen megmagyarázni semmit...csak ülni csendben és mondjuk rajzolni annak, aki örül neki...a barátomnak...a húgomnak...magamnak...
Vagy csak belemélyedni emlékekbe, amik megírják az egész életedet...és az érzéseidet...
...meztelen talpak nyoma éjszaka a padlón, amikor az ágy másik fele szuszog...
...kihűlt vasaló szobában felejtése...
...a párás tükrön egy ujjal írt üzenet...
...hajnali szendergés horgászat előtt...
...két száradó törülköző, ahogy összeérnek...
...elalvás előtti álmos csók...
...festékfoltok keresése még másnap is...
...haj felkontyolása, majd azon nevetés...
...simogató tekintet után egy simogató kéz érintése...
...sóhaj a vállgödörbe, ami csiklandozza a nyakadat...
...egy sokszor ismételt ölelés, ami szavak nélkül beszél...
...Egy tekintet...
by: Dudláj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése