"Milyen jó együtt lenni és mégis, mennyire vágyik néha az ember a magányra. Arra az egyedüllétre, ami nem bánt senkit, nincs a jelenléteddel tartozásod, nem hiányzol senkinek. Ott vannak, és te is ott vagy a közelükben, de kívül a körön, percekre, órákra magad, a gondolataiddal.
Ezért lopok az éjszakákból. Még inkább a hajnalokból. Barátom a derengés előtti, utolsó álmát álmodó vastag sötétség, ismerős a pirkadat hang nélküli könnyű csöndje. Fülelek a hajnal ébredező neszekkel kísért lépteire, míg meg nem érkezik a hangos reggel és vele a többiek." ...
(Schäffer Erzsébet)
1 megjegyzés:
Jaj, ugye, milyen jó írás?
Megjegyzés küldése